A visszaszámlálás megkezdődött:
 |
| Skyler Roberts |
Persze, hogy ne térjek el a megszokott "hagyományaimtól", és még véletlenül se okozzak meglepetést senkinek, a mai nap is 100%-osan ki fogok tűnni a többiek közül. Persze nem a teljesítményem, hanem a kinézetem miatt. Mivel a mai napra való "ünneplőt" is elhagyom valami szinten. Magassarkú? Nem-nem, maradok a jól megszokott, kényelmes magas szárúnál Egyszer Sav behozta nekem az életveszély cipőjét - ahogy én hívom, mert biztosan kitörném benne a bokám - én pedig fél perc múlva át is vittem neki, mivel ahogy mentem ki, majdnem átestem rajta. Szokásos Sky-bénázás.
~délután~
A diákoknak fél négyre kell bemenniük az iskolájukba. Az ikreket természetesen ebben az évben is apjuk viszi be. Skyler - a makacsabb és önfejűbb lány - időben elkészül, testvérével ellentétben, aki semmit nem bíz a véletlenre. Persze apjuk úgy gondolta, semmit sem akar elkapkodni, így lassan, ráérősen indult el háromnegyed négykor, habár a nyugodtságnak vége szakadt, amikor Savannah a tudtukra adta, hogy nem akar elkésni, így taposson a gázra. Hamarosan hát odaértek a helyszínre, ami a lányok iskolája volt. Savannah kipattant a kocsijukból és barátnőihez sietett, míg Skyler nyugodtan, semmit el nem sietve lépdelt az osztályához. Az egész a szokásos igazgatói beszéddel kezdődött, azt követte a jutalmak kiosztása, majd az egész vége. Szokásos évzáró.
~Skyler szemszöge~
Miután apa és a tesóm sikeresen otthagyott engem az iskolában, rettentően örültem annak, hogy mehettem haza egyedül. Gyalog. Mire vége lett a rendezvénynek, volt körülbelül öt óra, plusz még tizenöt perc, ameddig hazaértem. Otthon a pát és Savah-t a konyhában találtam, joghurt evés közben. Ezzel semmi baj nem lett volna, ha én is kapok.
- Heló.
- Szia Kicsim, jót sétáltál.
- Rohadtul. Az én joghurtom?
- Csak epres volt. Az epreset meg nem szereted, így nem vettünk - magyarázta apu, a "húgom" meg bólogatott mögötte.
- Haha, kurvára figyeltek ám rám. Az epres a kedvencem, a málna az, amit nem eszek meg, mert allergiás vagyok rá. De nektek mondhatok akármit.
- Skyler! Mindig is az eperre voltál allergiás - nézett rám Sav, mert látta, hogy végre van valami, amibe beleköthet.
- Fél percig, tedd azt, amit kérek, kérlek!
- Oké. Mondd, mit akarsz?
- Lépj hátra hármat, fordulj balra és nyisd ki a felső szekrényt. - Közben félig rám pillantott, hogy van-e még valami, én pedig gyorsan folytattam. - Nézd meg a papírt, ami ki van ragasztva. Mi áll rajta? Olvasd fel kérlek.
- "Scott! Figyelj rá, hogy Skyler soha, ismétlem SOHA ne kapjon olyant, amiben málna van.
Figyelj, hogy ne keverd össze a málnával!".
- Hoppá - nézett maga elé apu.
- Most mit vagy úgy oda? Miért kell azon parádézz, hogy nem kaptál joghurtot. Nesze, ha ennyire kell, itt az enyém fele, edd csak meg - csúsztatta oda hozzám a pulton Savannah.
- Nem erről van szó.
- Hanem? Ha nem erről, akkor mégis miről?
- Arról, hogy engem nem értetek meg! Kiszorítotok a ti kis kettősötökből, amiért én kicsit másabb vagyok nálatok. Te meg - néztem a testvéremre -, Te Sav, egyenesen utánzol engem. És ez kibaszottul idegesít.
- Hé, vigyázz a szádra - szólt apu.
- Ch, mondd, miért is lennék rászorulva erre? - mutatott rám miközben a külsőmre tett megjegyzést.
- Nem fogod beismerni, de mindig is irigyelted, hogy nem félek mások véleményétől.
- Szánalmas vagy - forgatta a szemeit.
- Ó, igen? Lehet, hogy én szánalmas vagyok, de legalább őszinte, és egyedi.
- Miért kell megint a húgod vérét szívnod? - állt mellé apu.
- Látod? - kérdeztem, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel -, már megint mellé állsz, engem meg jóformán kitagadtatok. Senki sincs velem. Miért? Mert Én lennék a család fekete báránya? Ó, oké. Akkor inkább dobjatok egy éhes farkas-falkába. Jobb lenne.
- Skyler Roberts, most már tényleg fejezd be! - Apu megemelte a hangját, Savannah meg örült, hogy végre ő győztes.
- Nem érdekeltek! Utállak Titeket! Anya sosem tette volna azt velem! - Itt már ténylegesen végem volt. Elszaladtam a szobámba a táskámért, beledobáltam ezt-azt, mellé a telefonom töltőjét és a pénztárcám, majd kirohantam a házból, erősen becsapva az ajtót. Nem kiáltottak utánam, nem is szaladtak, hogy megállítsanak. Éreztem, hogy nekem már úgyis mindegy. Lehet, hogy én szúrtam el, de már régóta nyomasztottak a dolgok. Most pedig, hogy elmondtam, megkönnyebbültem. Oké, lehetséges, hogy eltúloztam azt, hogy Utállak Titeket, viszont nem érdekelt. Nem érdekelt már semmi. Csapjon el egy kocsi, vagy akár egy öreg néni a nyugger robogójával is megteszi. Aztán sírhatnak, hogy mit is csesztek el.
Szipogva rohantam az utcán egészen a Hyde Park bejáratáig. Megálltam, előkutattam a telefonomat a zsebemből, mivel úgy terveztem, hogy felhívom Carter nénit, hogy nem-e költözhetek hozzá. Igaz, hogy csak a város másik felére kerülnék, de távol a család önző felétől, és legalább anyu lélekben velem lehetne - vagy a képeken. A zsebemből kiszedett cuccoknak csak egy részét tettem vissza, ugyanis a telefonom és egy papírzsepi fontos kellék. Éppen kifújtam az orromat, amikor autózúgást hallottam a hátam mögül, megfordultam és láttam, hogy egy kis teherautó közeledik felém egyre gyorsabban. Még fel sem észleltem, amikor egy erős kéz megragadta a csuklómat, és gyorsan - még az autó odaérte előtt - elrántott onnan. Nem ismertem a "megmentőmet", és nem értettem, miért éppen engem ment meg? Miért nem sétált el?
Amikor már teljesen felfogtam a dolgokat, és sutba vágtam a sok millió kérdést, amit már magamnak feltettem, szemügyre vettem a fiút, aki még mindig ott ült mellettem. Szőke haj, gyönyörű kék szemek és piercing a szájában - úgy, hogyan én is akarok magamnak.
- Szia, Luke vagyok. Na és Te? - mutatkozott be nekem, én pedig vettem, hogy elég régóta bámulom.
- Hé, Luke. Haver, merre jártál? - kérdezte egy srác, aki bizonyára a haverja, majd rám pillantott. - Ó, helló. Hát te ki vagy?
- Éppen mondani akarta, de te belepofáztál. Mondd csak - mosolygott Luke.
- Skyler vagyok, de általában Sky-nak szoktak szólítani. - Amint kimondtam, a nemrég elhúzott autó ismét felénk közeledett. Luke hátulról lefogott, hogy ne essen semmi bajom, a nagyszájú pedig elém. Nem értették meg, hogy nem vagyok porcelánbaba, sem pedig plázamacska, akit meg kell védeni, különben egy műkörömmel kevesebb. Az autóból villámgyorsan három férfi ugrott ki, majd ugrott vissza velünk együtt. Mivel lefogtak.
- Most megvagytok!
- Heló.
- Szia Kicsim, jót sétáltál.
- Rohadtul. Az én joghurtom?
- Csak epres volt. Az epreset meg nem szereted, így nem vettünk - magyarázta apu, a "húgom" meg bólogatott mögötte.
- Haha, kurvára figyeltek ám rám. Az epres a kedvencem, a málna az, amit nem eszek meg, mert allergiás vagyok rá. De nektek mondhatok akármit.
- Skyler! Mindig is az eperre voltál allergiás - nézett rám Sav, mert látta, hogy végre van valami, amibe beleköthet.
- Fél percig, tedd azt, amit kérek, kérlek!
- Oké. Mondd, mit akarsz?
- Lépj hátra hármat, fordulj balra és nyisd ki a felső szekrényt. - Közben félig rám pillantott, hogy van-e még valami, én pedig gyorsan folytattam. - Nézd meg a papírt, ami ki van ragasztva. Mi áll rajta? Olvasd fel kérlek.
- "Scott! Figyelj rá, hogy Skyler soha, ismétlem SOHA ne kapjon olyant, amiben málna van.
Figyelj, hogy ne keverd össze a málnával!".
- Hoppá - nézett maga elé apu.
- Most mit vagy úgy oda? Miért kell azon parádézz, hogy nem kaptál joghurtot. Nesze, ha ennyire kell, itt az enyém fele, edd csak meg - csúsztatta oda hozzám a pulton Savannah.
- Nem erről van szó.
- Hanem? Ha nem erről, akkor mégis miről?
- Arról, hogy engem nem értetek meg! Kiszorítotok a ti kis kettősötökből, amiért én kicsit másabb vagyok nálatok. Te meg - néztem a testvéremre -, Te Sav, egyenesen utánzol engem. És ez kibaszottul idegesít.
- Hé, vigyázz a szádra - szólt apu.
- Ch, mondd, miért is lennék rászorulva erre? - mutatott rám miközben a külsőmre tett megjegyzést.
- Nem fogod beismerni, de mindig is irigyelted, hogy nem félek mások véleményétől.
- Szánalmas vagy - forgatta a szemeit.
- Ó, igen? Lehet, hogy én szánalmas vagyok, de legalább őszinte, és egyedi.
- Miért kell megint a húgod vérét szívnod? - állt mellé apu.
- Látod? - kérdeztem, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel -, már megint mellé állsz, engem meg jóformán kitagadtatok. Senki sincs velem. Miért? Mert Én lennék a család fekete báránya? Ó, oké. Akkor inkább dobjatok egy éhes farkas-falkába. Jobb lenne.
- Skyler Roberts, most már tényleg fejezd be! - Apu megemelte a hangját, Savannah meg örült, hogy végre ő győztes.
- Nem érdekeltek! Utállak Titeket! Anya sosem tette volna azt velem! - Itt már ténylegesen végem volt. Elszaladtam a szobámba a táskámért, beledobáltam ezt-azt, mellé a telefonom töltőjét és a pénztárcám, majd kirohantam a házból, erősen becsapva az ajtót. Nem kiáltottak utánam, nem is szaladtak, hogy megállítsanak. Éreztem, hogy nekem már úgyis mindegy. Lehet, hogy én szúrtam el, de már régóta nyomasztottak a dolgok. Most pedig, hogy elmondtam, megkönnyebbültem. Oké, lehetséges, hogy eltúloztam azt, hogy Utállak Titeket, viszont nem érdekelt. Nem érdekelt már semmi. Csapjon el egy kocsi, vagy akár egy öreg néni a nyugger robogójával is megteszi. Aztán sírhatnak, hogy mit is csesztek el.
Szipogva rohantam az utcán egészen a Hyde Park bejáratáig. Megálltam, előkutattam a telefonomat a zsebemből, mivel úgy terveztem, hogy felhívom Carter nénit, hogy nem-e költözhetek hozzá. Igaz, hogy csak a város másik felére kerülnék, de távol a család önző felétől, és legalább anyu lélekben velem lehetne - vagy a képeken. A zsebemből kiszedett cuccoknak csak egy részét tettem vissza, ugyanis a telefonom és egy papírzsepi fontos kellék. Éppen kifújtam az orromat, amikor autózúgást hallottam a hátam mögül, megfordultam és láttam, hogy egy kis teherautó közeledik felém egyre gyorsabban. Még fel sem észleltem, amikor egy erős kéz megragadta a csuklómat, és gyorsan - még az autó odaérte előtt - elrántott onnan. Nem ismertem a "megmentőmet", és nem értettem, miért éppen engem ment meg? Miért nem sétált el?
Amikor már teljesen felfogtam a dolgokat, és sutba vágtam a sok millió kérdést, amit már magamnak feltettem, szemügyre vettem a fiút, aki még mindig ott ült mellettem. Szőke haj, gyönyörű kék szemek és piercing a szájában - úgy, hogyan én is akarok magamnak.
- Szia, Luke vagyok. Na és Te? - mutatkozott be nekem, én pedig vettem, hogy elég régóta bámulom.
- Hé, Luke. Haver, merre jártál? - kérdezte egy srác, aki bizonyára a haverja, majd rám pillantott. - Ó, helló. Hát te ki vagy?
- Éppen mondani akarta, de te belepofáztál. Mondd csak - mosolygott Luke.
- Skyler vagyok, de általában Sky-nak szoktak szólítani. - Amint kimondtam, a nemrég elhúzott autó ismét felénk közeledett. Luke hátulról lefogott, hogy ne essen semmi bajom, a nagyszájú pedig elém. Nem értették meg, hogy nem vagyok porcelánbaba, sem pedig plázamacska, akit meg kell védeni, különben egy műkörömmel kevesebb. Az autóból villámgyorsan három férfi ugrott ki, majd ugrott vissza velünk együtt. Mivel lefogtak.
- Most megvagytok!
